Rezgő kamera szindróma, avagy a káosz művészete

Egy olyan filmkészítési „technikáról”/jelenségről lesz szó, amely behatolt a jobb sorozatokba, és közel egy évtizede fertőzi a mozifilmek akciójeleneteit is. Ez a shaky cam, vagyis a rezgő kamera, melynek az a lényege, hogy az operatőr addig rázza a kamerát, ameddig a néző teljesen összezavarodik, és tengeribeteg lesz. Ezalatt nincs elég ideje azon filózni, hogy a helyszín mennyiben változott az előző snitthez képest. A shaky cam tényleg baromság. A lusta rendezők megoldása, hogy időt és pénzt takaríthassanak meg. Az ilyen jelenetek legtöbbször átláthatatlanok.

Miért utálom a shaky camet? Először is, a film hihetetlenül amatőr módon néz ki tőle. Egyáltalán nem teszi a jelenetet stílusossá, inkább csak nézhetetlenül rondává válik. Azért is utálom a shaky camet, mert olyan, mint a nátha, elkerülhetetlen. Akár akarod, akár nem, előbb-utóbb találkozol vele valamelyik filmben, vagy kedvenc sorozatodban. Megtelepszik, mint a gomba.

Kevés rendező tudja jól kihasználni a rezgő kamerát. A Ryan közlegény megmentésében láttam először. Ott még hatásos volt. Spielberg csak a partraszállásos jelenetben használta. Ütősen nézett ki, és bevonta a nézőt a cselekménybe. Spielberg nem erőltette túlságosan ezt a módszert. Ha jól kezeli egy operatőr a kézi kamerát, alkalmas lehet a háborús káosz bemutatására, de már a lustább rendezők is elkezdték használni a rezgő kamerát. Ez a dokumentarista stílus nem áll jól minden filmnek.

Ez remek költségkímélő megoldás a számukra, hiszen, a rázkódó kép és rövid vágások során nehezebb kiszúrni a dublőrt, aki a színészt helyettesíti. A shaky cam segít elpalástolni a beillesztett számítógépes animáció hiányosságait is, ha nem fordítottak elég időt a kivitelezésre. Csakhogy olcsó húsnak híg a leve, ez a spórolás a minőségen is meglátszik. Sokkal jobb egy remekül koreografált akciójelenetet nézni, ahol tisztán láthatjuk, hol vannak a szereplők, és mi történik velük.

Ha annyira rázkódik a kép egy filmben, hogy követhetetlenné vélik a cselekmény, általában azt várom, mikor ér végre véget a jelenet. Nem lenne jobb inkább szurkolni egy szereplőnek, mint elveszíteni a nézők figyelmét? Az a szomorú, hogy a nagy költségvetés esetén egyre kevésbé vállalnak kockázatot a filmesek. Igazán tanulhatna Hollywood a hongkongi rendezőktől, hogy hogyan kell megtervezni egy akciójelenetet. Ha összehasonlítjuk Jackie Chan, Sammo Hung, vagy John Woo filmjeivel ezt a manapság divatos dokumentarista stílust, ég és föld a különbség.

Olyan, mintha a filmesek elfelejtették volna hogyan kell akciójeleneteket forgatni. Nincs koreográfia, nincs normális keretezés. A színészek nem látszódnak rendesen a képen. A kamera állandóan rángatózik. Mintha a kameraállvány, a steadicam, és az összes korábban feltalált képstabilizációs eszköz megszűnt volna létezni.

A steadicam-et már a Rocky 1 forgatásán is használták, és nagyon szépen működött. Olyan, mintha a filmkészítés azóta visszafejlődött volna. Sajnálom, hogy mostanában a filmkészítők nem vállalják a kockázatot. Időt és pénzt akarnak megspórolni. Több pénz megy el a számítógépes effektekre és az utómunkálatokra, mint az előkészületekre. Pedig időt kellene szánni arra is, hogy felkészítsék a színészeket. A Mátrixban nem lettek volna olyan jók az akciójelenetek, ha nem gyakorolták volna a mozdulatokat a színészek hónapokon keresztül.

Nem elég, hogy úgy veszik fel a jelenetet, hogy direkt rázzák a kamerát, de előfordul, hogy a vágás során teszik a képet homályossá, vagy adnak hozzá egy rázkódó effektet. Ráadásul úgy vágják meg a filmet, mintha egy reklám, előzetes, vagy videoklip lenne. Indokolt esetben ez még elfogadható is lehet, de ha emiatt értelmezhetetlenné és áttekinthetetlenné válik egy jelenet, akkor teljesen felesleges a filmet szarrá vágni. Van egy határ, amit nem szabadna túllépni. Nem lehet jó egy jelenet, ahol nehezen lehet megkülönböztetni, ki harcol kivel, vagy egyáltalán hol is vagyunk. Régebben úgy vettek fel egy jelenetet, hogy a legtöbb snitt az előző snitt mozdulatát követte. Így könnyebb volt a nyersanyagot megvágni, hogy az akció és a koreográfia folyamatos és kivehető legyen.

Egy jól koreografált jelenetet is elő lehet adni oly módon, hogy a szereplők mozgása ne legyen mesterkélt, csakhogy ahhoz sok gyakorlás szükséges. Előfordulhat, hogy többször kell felvenni valamit. Azonban aki az egyszerűbb megoldást választja, nincs erre gondja. Elég rázni a kamerát, mint az őrült, és a snitteket rövidre vágni, hogy eltereljék a néző figyelmét a kaszkadőrökről, és a koreográfia hiányáról. Így nehezebben észrevehető a helyszínek váltakozása is.

Egy idő után az ilyen jeleneteknél sajnos a néző elveszíti az érdeklődését, és passzívvá válik. Például a film megtekintése után meg tudom mondani, hogy autósüldözést láttam, vagy verekedős jelenetet, de a részletekre már nem lehet visszaemlékezni. A snittek olyan rövidek, hogy a szem tudja érzékelni, de az agynak már nincs elég ideje felfogni, mit láttunk.

Bojkottálni kellene az olyan filmeket, ahol túl sokat rángatják a kamerát, és ez egy jelenet rovására megy. Egy biztos, a jövőben nem vagyok hajlandó pénzt áldozni olyan filmekre, amelyekben a shaky cam megoldás tönkreteszi az élményt. Ez vonatkozik a DVD lemezekre és a mozi jegyekre is. Sorozatosan nem lehet hülyének nézni a nézőt. Ha valamire pénzt adok ki, akkor szeretném tisztán látni, hogy mi történik a képernyőn, vagy a vásznon. A legújabb filmeknél az Amerika kapitány: Polgárháború jelent kivételt. A kézi kamerás felvételek ellenére követhetőek voltak az akciójelenetek, mert volt bennük koreográfia.

A kézi kamerás módszert végső soron lehet jól művelni, és lehet rosszul is. Sajnos az utóbbira több példát láttam mostanában. Sajnálatos módon úgy tűnik, hogy egyre inkább trend lesz belőle. Ezt a hatást lehet még fokozni. Ha kombináljuk a borzasztóan rázkódó képet a géppuskaszerű gyors vágásokkal, valóban nézhetetlen jelenetet kapunk. A kérdés csak az, hogy hajlandóak-e a filmkészítők valamiféle arany középúton járni, hogy nekünk is jó legyen egy kicsit. Nem feltétlenül muszáj, hogy a néző tengeri beteg legyen, ha mozifilmet néz.